Szücsi páros pergető verseny 2025-12-06

A múlt heti verseny után azt hittem, végre lesz egy kis pihenőm a sok szervezés, hajnalban kelés és egész napos vízen töltött idő után, de úgy látszik, ez a horgászév még tartogatott számomra néhány izgalmat. A mostani hétvége ugyanis újabb versenyt hozott, ezúttal a Szücsi-völgyi pergető megmérettetést. És valahogy teljesen természetes volt, hogy ismét Ötvös Valentinnel kerülök egy csónakba. Korábban már volt egy közös versenyünk Sarudon, és annyira jól működtünk együtt, hogy akkor megfogadtuk: ha egyszer úgy alakul, és egyikünk állandó csapattársa sem ér rá, újra összefogunk. Most eljött ez a pillanat. A körülmények egyszerűen úgy rendezték, hogy a „régi-új” duónak ismét helye legyen a vízen.

Volt ennek az összecsiszolódott párosnak egy innen-onnan előkerülő kis története is, amit mi csak mosolyogva szoktunk emlegetni: a csapatnév, Egyes Öblítő, ugyanis nem véletlenül választódott. A mi ismeretségünk kezdete a Tisza-tavi Egyes Öblítő csatornához köthető, ott, annál a két ikonikus oszlopnál találkoztunk először. Romantikusan… vagy annyira, amennyire két pergető horgász között csak lehet. Aki érti, érti. Nekünk ez egy kis belsős poén, ami már a verseny előtt jókedvet adott, és valahogy megalapozta az egész nap hangulatát.

Az előző napokban már megtörtént a szokásos taktikai eszmecsere, bár edzésnapra most nem volt lehetőség, így ezúttal tényleg vakon kellett nekivágnunk a versenynek. Ez a fajta izgalom azonban mindig egy kis nosztalgiát is hoz: az ember rá van kényszerítve arra, hogy a víz olvasásából, a pillanatnyi jelekből, a tapasztalatból dolgozzon. Nincs előzetes információ, nincs biztos pont, minden döntés ott születik. Ez adta a nap ízét.

A rajt után azonnal azt éreztem, hogy ma jó napunk lesz. Nem tudom, hogy a csapatnév miatt, vagy egyszerűen csak megint összeállt körülöttünk valami, de az első dobásoknál érezhető volt, hogy működik köztünk az összhang. Az első dobásom után, a második emelésnél már ott rángatta az első csuka a tíz centis Savage Gear Cannibal Shad-et, White & Black színben. Szép kezdés lett volna, de a merítő előtt akrobatikus mozdulattal megszökött. Valentin csak felnevetett, én pedig vállat vontam, és mondtam neki, hogy ami működött egyszer, működni fog újra is, csak rosszkor csinálta. Öt perc múlva már be is bizonyosodott, hogy igazam volt.

Jött egy hatalmas kapás, de a bevágás után éreztem, hogy a történet nem lesz hosszú: a 60as fluorkarbon előke egyszerűen engedett. A csuka megint hozta a formáját. Hideg víz ide vagy oda, a fém előke marad az egyetlen biztos és ez most újra bebizonyosodott. Gyors újrakötés, fluorkarbon le, fém fel. Innentől pedig úgy jött a két következő csuka, mintha a víz is jóvá akarta volna tenni az előző csúfot. Alig 25 perce horgásztunk, amikor már az ötödik halunkat húztuk, ennél jobb kezdést nem is kívánhattunk volna. Kivéve akkor ha mind az öt merítőben landol

Ezután jött a sügérszakasz, ami legtöbbször nem a halról, hanem a horgász türelméről szól. Valentin viszont azt mondta: ezt ő megoldja. Átadtam neki a terepet, és tényleg megoldotta. A második sügérnél már mindketten tudtuk, hogy olyan pontokat szereztünk, ami nagyon értékes lehet a végelszámolásnál.

Innen átváltottunk süllőre. A 10–15 méteres vízben élőkép nélkül, hagyományos szonárral horgászni olyan volt, mintha visszarepültünk volna a horgászat régi, tanulós korszakába. Érezni kellett a csali esését, figyelni a meder apró jeleit, megérezni, hol törik, hol változik valami. Találtam is egy ígéretes helyet, megmutattam Valentinnek, merre érdemes próbálkozni. Adtam neki néhány tippet is, ő pedig beletette a saját elképzelését és első dobásra ki is jött az első süllőnk.

Még levegőt sem vettünk, amikor a következő dobásnál újra meghajlott a bot, és ismét Valentin fárasztott. A merítőhálóig vezető pillanatok olyan feszült csendben teltek, hogy szerintem hallani lehetett volna, ha valaki a parton egy levelet ejt el. Amikor a süllő végül bent volt, mindketten tudtuk: most már biztosan van keresnivalónk a mezőnyben.

A top2 rendszer miatt elméletben volt még egy lehetőségünk: megpróbálni harcsát fogni. Egy rövid ideig el is játszottunk a gondolattal, de ebben a hideg vízben olyan kicsi esély lett volna kapásig jutni, hogy végül elvetettük. Felesleges lett volna időt áldozni rá, amikor sokkal reálisabb esélyünk volt csukából még erősíteni. Így inkább folytattuk tovább a már jól működő metodikát.

És milyen jól tettük: a hátralévő időben további négy mérhető csukát fogtunk, szépen gyarapítva a centiket. Bár éreztük, hogy ebből komoly eredmény is lehet, egy pillanatra sem nyugodtunk meg. Tudtuk, hogy a tavon rengeteg ügyes pergető horgász van, és mivel senki fogásáról nem volt információnk, az utolsó pillanatig azon voltunk, hogy még javítsunk, még hozzá tegyünk valamit. Minden dobásnál úgy álltunk neki, mintha „ez lehet a döntő hal”.

A végelszámolásnál végül kiderült, hogy mindez a második helyhez volt elég, számunkra ez fantasztikus évzáró eredmény volt. A nap végén megköszöntük a szervezők munkáját, a jó hangulatot, a remek társaságot, és persze egy kis humorral megspékelve: a halak türelmét is. Úgy érzem, erre az évre ennyi verseny bőven elég volt. Most már jöhetnek azok a csendes, békés pecák, ahol nem számít a darabszám, nem kell futni az idővel, csak keresni azt az egyetlen, igazi nagy trófeát az év végére.